mixedmedia canvas – oui pour toujour
Ez a vászon is az emlékmegőrzésről szól, bár már írtam régebben a viszonyunkról a fényképekkel, ez kivételesen a kedvencem. (mondjuk háttal vagyunk a kamerának) Az egyik esküvői képünket választottam, annyira jófej fotósunk volt, végig ökörködtük a Városligetet, kezdve azzal, hogy nem kaptunk behajtási engedélyt,
részben az én hibám miatt, (mert elfelejtettem megkérni), szóval végig kellett galoppozni a fél Hősök terén puccba vágva, a tátott szájjal bámuló, süldő gyereklányok csodáló, és a velük jelenlévő apukák szomorkás, együttérző tekintetével kísérve. Mindenkinek a képzeletére bízva, melyik kinek szólt.
A fotózás nagyon jól sikerült, születtek vicces képek, komoly képek is, és ez a kép, amiről nem is tudtunk, amíg kézhez nem kaptuk a kész csomagot. Valószínű, hogy a szépia szűrő is közre játszik, de annyira jó a hangulata, hogy örök első helyen van nálam.

Előre is elnézést kérek azoktól, akik már látták ezt az elég régi, (egyik első) művemet. Mostanában nincs annyi időm alkotni, de mivel apdétoltam a telefon parkot, (annyi jót írtak az új Samsung S10+-ról, hogy úgy döntöttem, lecserélem a matuzsálem korban lépett Note3-at) és mióta meghozta a postás, mindent fényképezek, újrafényképezek, ilyen beállítás, olyan beállítás… nagyon csúúúúcs!!
A dekoráció igazán rólunk szól, mindenféle olyan dolog van rajta, amit gyűjtöttünk, de nem tennénk ki a polcra, a gyerekektől emlék, stb… olyan dolgok, amik jó érzéssel töltenek el, vagy vicces emlékeket idéznek fel bennünk.
A sztori amit el akarok mesélni, a dobókockával kapcsolatos, pedig a történetben az a pláne, hogy pont a hiánya miatt emlékezetes.

Mikor a nagyobbikom ovis korú volt, kocsink nem lévén, viszonylag sokat vonatoztunk, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, kislányom egyfajta bizarr vonzalmat érzett a vonaton található klozetek iránt. A Budapest-Mezőtúr viszonylat kettő órás menetideje alatt kb 20 percenként kellett őt elvinni pisilni. És miközben a kétes tisztaságú latrina fölött egyensúlyban tartva őt és magamat, lélegzet visszafojtva, már percek óta eggyé válva a vonat ringatózásával, a derekamat 90 fokban megdöntve, buzgón azon imádkozva, hogy nehogy most érezzen valaki ellenállhatatlan vágyat ahhoz, hogy a sínekre feküdjön, hisztérikus fékezésre kényszerítve ezzel a masinisztát, mert akkor bizonyisten beleejtem a gyereket a fajanszba, kockáztatva ezzel azt, hogy magyarázkodhatok a gyerekorvosnak a combos trichomonas fertőzése miatt, ő tündéri ártatlan szemeit rám emelve közölje, hogy most mégsem kell pisilni… Miután ezt végigjátszottuk párszor, fejlődő képes szülök lévén megállapítottuk, hogy bizony valamivel le kell foglalni őnagyságát, hogy eszébe se jusson a retyó(tor)túra. Egyik haza úton az állomáson vettünk neki egy Dörmögő Dömötört. Mert az jó színes, cuki kis rajzokkal, jólellesszvele…
Gyermekem Szolnokig, -ez az út kb.: szűk egy harmada- kivégezte az újságot. Egy esti vonatot választottunk, rajtunk kívül a kabinban csak egy húszas évei elején járó fiatal pár utazott, ők is inkább egymással voltak elfoglalva…kezdetben. Miközben utódom, elég indiszkréten, félig hangosan, persze úgy, hogy a kérdés alanyai is tisztán hallják, kérdésekkel bombázott minket, hogy mit is csinál a néni meg a bácsi, láttam rajta, hogy kezd kicsírázni a gondolat abban az okos kis fejében, szinte nyújtja csápjait a slozi felé, és még mielőtt durvábban belementünk volna a „miért dugja a bácsi a néni szájába a nyelvét” kérdéskörbe, muszáj volt valamit kitalálni, és a párom ekkor felfedezte, hogy az újság közepén egy ki nevet a végén típusú kis társasjáték van! Hallelujaaa!
Fel is dobta a magas labdát, hogy: JÁTSSZUNK!

A gyermek élből ráállt, ugyanis annyira jó volt ilyesmiben, hogy mindig lealázott minket, pedig nem hagytuk nyerni, becs szó!
Igen ám, de a játékhoz bábu is kell ugye, meg dobókocka. Bábut még improvizáltunk is, abból amit a zsebünkben találtunk, na de kockát, hát honnan a jóistenből kaparjunk elő? vagy valamit, ami egy kicsit is hasonlít a kockához…
Párom leleményes lévén, egyszer csak rámart a nem létező kockára, ami az ülésen dekkolt,
(pedig akkor még nem is volt közismert a léggitározás)
megcsörgette a markában, mintha tényleg lenne benne kocka, és „dobott”, majd közölte, öt, és lépett is a táblán ötöt, Egyből vettem a lapot, ugyanúgy jártam el én is, csak én 3-at „dobtam”. Szerencsére Kriszti is értette a csíziót, ős is megkeverte a kockát a markában, dobott…
– NYOLC!.
– De Kriszti, mennyi a legtöbb pötty egy kockán?
– Hat!
– Akkor dobj még egyet, de most rendesen!
kocka csörget, eldob:
– NYOOOOLC!!!
– Kriszti!!! ennyit nem dobhatsz! A nyolc az pont kettővel több, mint a hat!
– Akkor dobok még egyet! -kocka csörget, eldob…
…Kriszti áll, nagy boci szemeket meresztve: – uppsz. leesett a földre, megkeresem!!
Alászáll az üléseknek, hosszasan matat a földön, majd ártatlan szemekkel újra előkerül, félig pufogva a kuncogástól: Hmmmm hát ez…ez…NYOOOOLC!!! és most már szégyentelenül kacag, azon az édes kis hangján, minket meg a guta kerülget.
Ekkor már a fiatal pár is komoly érdeklődést mutatott irányunkban, nem titkolt vigyorral az arcukon, éreztük itt aztán nem babra megy a játék! még pár körön próbáltuk a leányt szocializálni a helyes légdobókocka használattal kapcsolatban, annál kevesebb sikerrel, majd mikor már kezdett körüllengeni minket a párommal a gyászos vereség előszele, egyszer csak felkiáltottam, hogy de hát nekünk nem is egy, hanem kettő kocánk van!

Na innentől kezdve aztán elszabadult a pokol, mindenki annyit „dobott”, amennyi éppen eszébe jutott, már nem is az volt a fontos, mennyit kell lépni, hanem ki tud nagyobb ökörséget kitalálni. Egy-egy jól sikerült „dobást” követően visítva röhögtünk, az ülésen fetrengve…. Végül is mindenki élvezte az egészet, mondjuk lehet a fiatalok annyira nem, de legfeljebb a haza úton beugrottak egy patikába, megelőzésképpen gumit venni.
Hát ilyen és ehhez hasonló sztorikra tudunk vissza emlékezni a vásznon elhelyezett tárgyak segítségével.
és a végén jöjjön néhány közeli kép:







A busszon lévő autózást is leírhatnád, tudod még Diósdról haza értetek.